DR. MEKK ELEK

 

Rajzom

Das neue Zuhause – Ungarn

Egy jó nevű hamburgi hírcsatorna összeállítást készített arról, miért ilyen népszerű Magyarország a német kivándorlók körében. A műsorban bemutattak egy svájci üzletembert, aki egy áttelepülőknek szóló tanácsadó csatornát működtet. A megkérdezett svájci ágens szerint az új hazát kereső németeknek legfőként a szólásszabadság és a demokrácia minősége vonzó Magyarországon.

Teringettét!

Mivel a cikkben elhangzott vélemény a jelenlegi távvezérelt berlini média-doktrína által sulykoltakkal szöges ellentétbe került, az ügybuzgó tollnokok gyorsan megtalálták a HVG főszerkesztőjét, aki szépen odanyilatkozta nekik, hogy szó sincs itt demokráciáról, lárifári… A Gergely Márton névre hallgató HVG-s szerint Magyarország azért célországa az útilaput kötő germánoknak, mert – szíveskedjenek megkapaszkodni! – itt „az antiszemitizmussal szemben alacsonyabb a gátlási küszöb”.

Két bajom is van a fent elhangzott állítással. A HVG vezetője egyfelől pregnáns zsidógyűlölettel vádolta meg a kerek egész magyar társadalmat. Ez szakmai és emberi szempontból is tűrhetetlen. Utána pedig lenácizta azokat a németeket, akik – mit ad Isten! – Magyarországra költöznének, vagy már a Balaton mellett, Hévíz tövében, esetleg egy dunántúli falucskában élnek békésen hosszú évek óta, és a magyar lakossággal együtt eszükbe sem jut „antiszemitulni”. Ez minden alapot nélkülöző aljas vádaskodás.

Elméláztam. A közelmúltból felrémlett egy interjú a német belügyminiszterrel, aki kénytelen volt azt tanácsolni a németországi zsidóságnak, hogy közterületen ne viseljenek kipát, mert az ilyesmi biztonsági kockázattal jár. Magyarán a saját állampolgáraik testi épségét sem tudják szavatolni, például egy forgalmas utcán. Aligha véletlen: géppisztolyos német rendőrök vigyázzák a zsidó felekezet iskoláit, zsinagógáit.

Mindeközben Budapesten teljesen megszokott, hétköznapi jelenség a kaftános haszidok látványa. Szombatonként sűrűbben össze lehet velük futni, ahogy a gartel nevű zsinóros övvel a derekukon mennek a dolgukra Isten hírével. Hogy mást ne mondjak, kétsaroknyira tőlem a Baumhort Lipót által tervezett zsinagóga mellett egy alapítványi zsidó főiskola, a McDaniel College Budapest zavartalanul működik. Sose láttam egyenruhást a környékén.

Szóval, a németek egy része hajlik arra, hogy hazát váltson.

Biztos lesz, aki azzal érvel, bezzeg Magyarországról is van egy Németországba átvándorló gyülekezet, ami igaz.

Innét is mennek magyarok Berlinbe, meg más német régiókba, ahol a helyzetet kellően ismerő elemek, a hitelesség netovábbjai szerint annyira szabad például a művészet, hogy itt Mucsán azt elképzelni sem tudjuk. Közben az a valóság, hogy a német fővárosban a harmincas évek tébolyán is túltesz a dekadencia. Természetesen a demokrácia és a liberális kiskáté narratívája szerinti demokráciáról beszélünk, ami a saját ideológiai vezérfonalán túl tűzzel-vassal pusztítja a más véleményt képviselőket. De hát tudjuk, Berlinben MINDIG jobb volt: Grünberg bácsi zongorázhatná a különbséget, ha anno nem deportálják családostul, és a kifosztott lakásából a szemközti szomszéd a zongoráját nem rekvirálja el.

Személy szerint örülök, hogy van egy egészséges lakosságcsere köztünk és a krautok között. Jöjjenek ide az ottani normálisan gondolkodók, egészséges szellemiségűek. Cserébe szívesen átengedjük nekik a mi hülyéinket. Csak aztán nehogy retúrjegyért könyörögjenek.

Dr. Mekk Elek

Bár délvidéki kötődésünk révén földik vagyunk, Dr. Csernus Imrét sose kedveltem. Egyébként is erős fenntartással viseltetek a pszichológia iránt. Nem tartom tudománynak. Elfogadom, hogy van, de aligha fogom valaha is a pszichológia útmutatásait kérni. Ahhoz túlságosan viszolygok Freud tanaitól és túlságosan sokat olvastam Jungot, akit viszont becsülök. Vele együtt az egyik kezemen meg tudom számolni, hány pszichológust tartok mérvadó szakembernek. Értelemszerűen Csernus nem tartozik közéjük.

A minap készült vele egy majdnem egyórás interjú, amelyben a nevezett lélekbúvár a magyarságról azt találta mondani, hogy „egy búval baszott, pesszimista, rosszindulatú nép vagyunk”.

Valamelyik nap a felét megnéztem a videónak. Tanulságos. Mindig elbámulok rajta, mikor éteri magasságokból kinyilatkoztatást hallok valaki megmondótól, legyen az politikus, közéleti személy, akárki. Milyen magabiztossággal beszélt például a szerelemről ez a derék Csernus, akit az első férfi-nő párkapcsolatról megírt könyvének promóciójával egy időben hagyott faképnél a nője. Már ekkor javallott lett volna önvizsgálatot tartania.

Most Rónai Egon műsorvezető a mocsárba húzta, elemezze a magyar közéletet. Csernus meg szépen belegyalogolt a néplélekbe. Általánosítgat. Vélhetően régtől saját maga hatása alatt van ez a doktor, ezt tette vele az évtizedes bulvár jelenlét. Neki se ártana egy díványon heverve feltárulkozni valami képzettebb kollégájának.

Dr. Csernus logikáját követve tehát leszögezhetjük, hogy a zsidók kapzsik, a cigányok bűnözők, a tótok buták, a skandinávok alkoholisták, a görögök lusták, a románok szőröstalpúak, a németek frigidek és minden angol nő kapafogú, lópofájú bányarém.

Tartok tőle, Csernust is csak annyira kell komolyan venni, mint a képernyőn távgyógyító Gyurcsok Józsit, vagy mi a bánat volt a neve.

Hogy sportpszichológusnak Dr. Csernus Imre milyen, azt nem tudhatom. De az, ahogy szakmányban gyalázta a nemzetet arra vall, az ő emberi kvalitásán is lenne mit csiszolgatni.

FILMES NAPLÓ - 26.

Egy zuhanás anatómiája (2023)

Adott egy sikeres német írónő, mellette egy sikertelenségre ítéltetett – szintén művész – francia férj. Kettejük kapcsolatát egy megvakult, azaz erősen látássérült fiúgyerek fogja egybe. Már ahogy. A férj telis-tele van komplexussal. Semmi se úgy működik, ahogy kéne. Sérelmek gennyesednek meg viták dúlnak naponta, és a házastársi kihűlt viszonyon az sem segít, hogy a francia Alpok lélegzetelállító szépségű bércei között, egy ékszerdoboz faházban él a család. A film elején rögtön beüt a tragédia: a férfi lezuhan az alpesi ház teraszáról. Öngyilkosság? Baleset? Netán gyilkosság? A gyanú a feleségre, Sandrára vetül, akinek a nyomozás során felvett vallomása, majd a bírósági eljáráson elhangzó válaszai nyomán ölt arculatot a film igazi mondandója. És ami kibontakozik, abba beleremeg a néző. Mert a nagyon is hétköznapinak tűnő események láncolata közé ezer szállal fonhatók be az emberi lélek legsötétebb üzelmei. Hátborzongató a felismerés: a pokol kapujának kilincse mitőlünk is csak karnyújtásnyira van.

Nekem tetszett ez a pszicho-thrillerrel ötvözött dráma. Nem érdekel, hogy jelölték-e Oscarra, és ha igen, nyert-e? Már régtől fogva inkább bízom a saját mércémben, mint a Rotten Tomatoes meg a kritikusok pontszámaiban. Elhiszem, hogy egyeseknek vontatottnak tűnhet a film: nem mindig és nem mindenkinek tetszik, ha két és fél órán át egy házasság, vagyis egy család intim kulisszái mögött nézelődhetünk.

Nem bántam meg, hogy megnéztem. Szépen összeillesztett, ügyesen megkomponált, jól építkező dráma. Lerí róla, hogy európai alkotás – mondom ezt jó értelemben. Végig fenntartja a feszültséget. Mint néző felkönyökölve vártam, ugyan mi sül ki belőle. Spoilerezni nem akarok, de a slusszpoént kisezer módon elképzeltem, és mégis egy ezer egyedik verzióval fejeződött be a film. A színészek kiválóak, kezdve a főbb szerepektől a legegyszerűbb karakterig, s bár alig van benne néhány helyszín – zömmel a bírósági tárgyalóteremben zajlanak az események – egy pillanatra sem éreztem üresjáratot, fölösleges kádereket, hatásvadász nyavalygást. Sőt. A vágások mesteriek. A válaszok és a gesztusok gyakran a levegőben, függőben maradnak, ránk bízva, hogyan a magunk módján miként vezetjük tovább a történetet. Ha netán valaki ódzkodik a művész(iesebb) alkotásokól, annak nem ajánlott. Mindenki másnak viszont igen. 10/9

                

Szunnyadó vérebek (2024)

Az egykori nyomozó Roy Freeman (Russell Crowe) nagyon beteg. Súlyos Alzheimert diagnosztizáltak nála. Meg is műtik az agyát, valami új módszerrel, de az emlékei helyén „csak egy nagy fekete lyuk tátong”, hangzik el a filmben. Az operáció után lábadozó hajdani detektív máról-holnapra egy tíz évvel ezelőtti gyilkossági ügyben kezd el ismét kutakodni. A tét: ha nem sikerül az újabb bizonyítékok alapján felderíteni az igazságot, az állami börtönben vélhetően ártatlanul elítélt gyilkost egy hónapon belül méreginjekcióval kivégzik.

Szép és nagy film, az utóbbi hetek legjobbja, bár korántsem érdemel tízest a skálán, csak amolyan szabályos nyolcast. Azt is inkább Russell Crowe homlokára kéne rajzolni, mert az ő érdeme ez a másfél órás mozi. Tulajdonképpen miatta néztem meg, és mint annyiszor, most is megállapítottam, hogy ez az ausztrál fickó korunk egyik legjobb filmszínésze. Egyszerűen jó, amit csinál. Persze, dagadtra hízott, mondják a finnyás fanyalgók. És akkor mi van? Nézzék a szeme rebbenését, a zavarodott tekintetét, ahogy az emlékeit keresgélő ember erőfeszítését játssza: minden olcsó manírnál hitelesebb. Eléri, hogy együttérzőn figyeljük a kiüresedett, múlt nélküli elme vergődését. A tanácstalan, az önmagát sem találó egyéniség tétovasága pedig olyan megindító, hogy a thrillerre vastagon ráül a dráma. A Gladiátorban Tommy Flanagan szerepel Maximus szolgálójaként, ebben a filmben pedig a detektív társát alakítja – ezt rögtön kiszúrtam. Úgy látszik, a két színész az életben is szoros barátságot ápol. Aligha véletlen, hogy egy új produkcióban megint összekerültek. Csókás Márton is hozza a tőle megszokott negatív figurát, őt még jóindulatú, netán vicces szerepkörben sose láttam. Ráégett a rosszcsont munkaköre. Nem tehet róla, hogy már a szeme szűkülésétől is a hideg kirázza az embert.

Summa summarum, megéri végigizgulni ezt a filmet. Tisztességesen összerakott a mese. Fordulatos, jó kis krimi, sajnos kicsit kiszámítható végkifejlettel. 10/8. De a nyolcas megáll, mint a cövek.

ÁTÁLLÁS

Belváros - képem
30 x 42 cm

 

Az utcámban számos nagy ember lakott. Ezt a mondatot nem tudom a nagyképűség megnyújtott árnya nélkül leírni, pedig egy darabig gondolkodtam rajta, hogy lehetne szerényre igazítottan, csöndben aláhúzva jelezni, hogy önmagamat dehogy sorolom közéjük.

Ha netán meg azt írom, hogy a Damjanich utca sok híres embernek adott otthont, én is itt lakom: még rosszabb.

A félreértések elkerülése végett mondanám tehát, hogy bár a VII. kerületi Damjanich utcában majdnem minden ház falán egy-egy emléktábla jelzi hogy ott élt, vagy alkotott valami nagyszerű valaki, és naponta böngészem a márványba vésett illusztris neveket, mintegy mellesleg, ám tényként közlöm – itt van a garzonom is.

A lakásban a munkám. A mentsváram. Ide húzódok el.
Mikor dolgozom, nem érdekel más. Ilyen együgyű, egy srófra járó vagyok.

Az utcámban a márványtáblákon szereplőkkel szemben nincs nagy művem. Az életem is egyszerű. Nem taszigál semmi a zsenialitás felé. Nem fogok klasszikus zeneműveket komponálni, vagy az ezerszer játszott színpadi produkcióm után hajlongani a hangos ováció közepette. Nincs bestsellerem, Kossuth-díjam, államtitkári pozícióm, dandártábornoki rangom, és alighanem már olimpiai érmem se lesz.

Ülök az íróasztalomnál. Írok, firkálok, esengő akarat nélkül. Arra vigyázok csupán, hogy amit csinálok, abban legalább nekem kedvem teljen. Mást nem kívánok. Teljesítmény-centrikusság, kényszerű sikerhajhászás nélkül is pont úgy élek, teszem a dolgomat, mint korábban. Ilyetén felelősségem sincs, vagy ha igen, csekély a jelentősége.  Nem rettegek, feszengek. Örülök, mikor egy szó mögé nézve látok valamit, amit később esetleg képszerűen ábrázolhatok a saját értelmezésem szerint. A szobában vagyok, körülöttem vásznakkal. Néha együtt lehelek a festékek szagával. Beragadhatnak a billentyűk, a kéziratok gyűrődnek és a sarokban rendszerezésre váró cédulákon egy régi tervem. Majd megírom, sóhajtom egykedvűen, némi lelkiismeret furdalással. Délben tésztát főzök, és közben a tegnapi filmben elhangzott nagymonológon nyámmogok.

Esténként, ha lemegyek az utcámra, a platánfák alatt fülelem a trolibusz huzalok reszelős zizegését. Nyomot hagy a levegőben a város zaja. Megnyugvás híján éjjel is zihál a környék, pedig mostanában sűrűn és gyorsan alkonyodik, mert átállították az órát. Úgy tudni, sokak időérzékét összezavarta.

                                                     Pk

DANSE MACABRE

2019-es rajzom

Haláltánc

Brüsszel nem a Római Birodalom. De nekik legalább az ókori hanyatlásuk időszakában is ütőképes légióik voltak, még ha zömmel barbár csapatok is alkották, azért egy irányba mutatott a kardjuk.

Az Európai Uniónak nincs közös, gyorsan és hatékonyan hadra fogható katonasága, és kardok híján csak a politikusnak hazudott gazember fiúlányok micsodája mutat egyfelé: a pokol legalján lévő fertő irányába.

Történelmi párhuzamként a nyakukon itt vannak a barbárok is, csakhogy azok a lábuk közét nem ideológia alapon himbálják a szélrózsa minden irányába, hanem célirányosan gyermeknemzésre használják.

Lassan, de biztosan a kreol, a barna meg a fekete európaiak kiszülik az őshonos népeket az Ókontinensről. Mondjuk, egy részükért más most sem kár. Hozzájuk képest – némi vigaszként – Közép-Európa még bástyaként tartja magát.

Nem lenne hasznos feladni az elveinket. Isten-haza-család.

Elvégre ugyanezt mondják az új honfoglalók is:  Allah – potya jólét, új, lerabolható élettér – és a család helyett nagycsalád, vagyis nemzetség. Kopogtat az ajtón a civilizációk harca. Nem rövidlátó, hanem vak, aki nem látja. Vagy egyszerűbben fogalmazva gonosz, számító szélhámos, kártékony elem, valamilyen brüsszeli bürokrata.

Utóbbiakról elmondható, az még csak hagyján, hogy gazdasági analfabéták, de ami rosszabb, egyúttal alvilági elemek is. Ráadásul kicsinyesek. Még ezt sem képesek nemes nagyvonalúsággal művelni. Hosszú évek óta korrupcióról és jogállamisági értékekről prédikálnak. Az egyik kezükön a finnyásan eltartott kisujj, a felemelt mutatóujjal, ám a másik kezükön teli tenyérrel sem győzik a saját túlkapásaikat és csalásaikat takargatni. A korrumpálódott európai képviselők vígan élik mindennapjaikat, miközben azokat a tagállamokat, akiknek az álláspontjuk szembemegy az övékével, mindenféle légből kapott vádakkal a végletekig elnyomják.

Igen, minden birodalom a végnapjai felé közeledve túllép a saját törvényeinek a határain, mivel tudja, vagy inkább érzi, hogy elemeire fog széthullani. Tehát az európai vezetők végső tetteiben se keressünk racionalitást. A szemünk előtt vonaglik Európa politikuma, aminek se befelé, se kifelé nincs már tekintélye.

A magyarok hajdanában önként léptek be ebbe az inkompetens közösségbe. Csalódtunk, és most fölemeltük a hangunk, mert komolyan aggódunk, van okunk a kritikára.

Aki pedig bírálni merészeli a nyugati politikai elitet, hamar bűnösnek találtatik.

Brüsszel szemében Magyarország ma a renitens, a rossz diák. A kezelhetetlen, problémás eset. A megszelídülésre képtelen dúvad.

Nem baj. Maradjunk meg ilyennek. Az idő minket igazol. Bizonyos, hogy holnap holnapután már nem leszünk egyedül, ahogy már ma sem vagyunk azok. Fű alatt, suttogva akadnak támogatóink.

Az európai mainstream a mi folytonos „büntetésünket” szánja talán az utolsó összetartó erőnek, nem számolva azzal, hogy ez egy kétélű fegyver. A porondmester mellett zenebohócot játszó többi tagország számára is nyilvánvaló lett: ha velünk egyszer végeznének, bármikor bárkivel ugyanezt megtehetik majd.

A derék Huntington rég megírta: a hanyatló birodalmak központosítanak és igyekeznek uniformizálni. Közös célokról és közös értékekről papolnak, miközben épp értéktelen kacatként a céltalanságba hullanak…

Milarepa* módszer

Felgyújtották a sepsiszentgyörgyi Kultúrpalotát. Először azt hitték, hajléktalanok miatt égett porig a patinás épület, ám később meglettek a valódi tettesek, akiket a politikailag korrekt média csak „fiatalokként” mer megnevezni. Ne is firtassuk, kifélék, mifélék.

Nem szabad őket börtönbe csukni. Lábbilincsben, rabláncon ki kell vezetni őket az elüszkösödött, füstölgő romok közé, és a kezdődő újjáépítésen napi 12 órát robotoltatni mindhármukat, míg az utolsó dudacserép a helyére nem kerül. Legyenek a kőművesek culágerei, hordják a cementes zsákokat, keverjék a maltert, pakolják a téglákat, cipeljék a törmeléket. Pár évnyi renoválás után engedjék őket szabadon egy-egy farbarúgással, fillér fizetség nélkül. Hátha addigra ember lesz belőlük.

* A buddhizmus egyik legnagyobb misztikus alakjának, Milarepának a vezeklésül felépített épületeit le is kellett bontania, majd új tornyokat húznia, míg a mestere véget nem vetett a tortúrának.

BERNÁT KALANDJAI

 
SzEUrbia?

Aleksandar Vučić nem kertelt, a diplomáciában szokatlanul egyértelműen fogalmazva kijelentette:  a nyugati államok azt szeretnék elérni, hogy Szerbiában baloldali bábkormány legyen. A szerb elnök szerint hatalmas külföldi nyomás nehezedik országára.
Ezt a barátságtalan viszonyulást  mi – magyarok – régtől tapasztaljuk, ezzel élünk együtt, mióta az Orbán-kormány létezik, és folyamatosan szálka a nyugati mainstream szemében. Egy csomó "jóindulatú szövetségesünktől" nem szívesen vennénk használt helikoptert...
Egyébként Vučić pontosan látja a helyzetet. Ő sem frissen kezdő a politikában. Dicséretére legyen mondva, a sovinizmustól sem visszariadó térfélről időben visszakozott egy rendes, vállalhatóan nacionalista, a szerb érdekekért küzdő politikai oldalra. Nem véletlenül tekint fel Orbánra és az sem titok, hogy Belgrád számos lépésében Budapest kormányzati döntéseit utánozza. Jól van ez így. Ráadásul Vučić – a hagyományos szerb-orosz kapcsolatok tudatában, ismerve a szerb néplelket – bátran mondhat ettől meredekebb (egyébként igaz) dolgokat is. Odahaza aligha fogják megszólni érte. Annál inkább Brüsszelben, de a jelek szerint a szerbek, mint a törökök, már ezt is pont leszarják. Egyre kevésbé fűlik a foguk az EU-nak nevezett diliházba belépni. Még ímmel-ámmal, a látszat kedvéért erőltetik a csatlakozást. Gondolom, Szerbiában sem akarnak gazdasági megrázkódtatást egy hirtelen NEM-mel.
Ám a magyar szomszéd példáján okulva titkon lóizét lengetnek Brüsszel felé és inkább a semlegesség árnyékában használják az orosz energiahordozókat.

Örmény humor

A múltkor újságírók kérdezték meg az örmény származású orosz külügyminisztert, mit gondol a francia elnök kijelentéséről, mely szerint akár francia csapatok is indulhatnak az ukránok megsegítésére. Lavrov reagálása annak tükrében különösen fontos, hogy azóta tudható, Macron teljesen bevadult, már nukleáris összecsapást vizionál Európa és az oroszok között. 

Mindazonáltal az anyakomplexusos francia vezető rögtön az első kirohanásai után megkapta a Kreml frappáns válaszát.

Szergej Lavrov öreg róka a nemzetközi diplomácia susnyásában. A kisujjában az efféle politikai kocsmakultúrával kapcsolatos összes tudás. Nemhiába, gesztus szinten is porig tudta alázni a felfuvalkodott Macront, akinek a beképzeltségét az sérti leginkább, ha szóra sem méltatva kiröhögik. Mert ez történt. Az orosz diplomácia vezetője a mikrofonok előtt gúnyosan elnevette magát, legyintett, és odébb lépett. Elegáns.
Touché! – mondanák a párizsi páston.

Szóvá tettem már, máshol is: a mi hazaáruló, hitvány "ellenzékünket" sem szabadna olykor ennyire komolyan venni. Ki kell nevetni őket. Más esetben angyali türelemmel, egy elmeorvos nyugalmával kivárni, ha pofáznak, esetleg humorosan visszaszólni valami aranyos, könnyed aranyköpést, amitől menten elájulnak dühükben. Észre kéne vennünk, karót nyelt jobboldali társaim, hogy a humor egyáltalán nem baloldali műfaj. Csak annak lett kikiáltva, azok által, akik mindig is a legjobban tartottak tőle.

Bernát kalandjai

Egy budapesti kávéház elől loptak el egy plüssmackót. A tettes taxiból ugrott ki, aztán a kocsiba gyömöszölte a Bernát nevű behemót kabalamedvét és elviharzott.

Bizonyára egy infantilis, begőzölt elmeszökevény vitte el a derék Bernátot. Az efféle cuki, XXI. századi belvárosára igazított, illetve az azokat fenntartó belső körhöz tartozók nem sokat gatyáznak, ha éjjelente akciózni szottyan kedvük. Az éj leple alatt bátrak, névtelenek, büntetlenek. A balhé meg egyszeri, megismételhetetlen. Holnap már hőstettként lehet hirdetni a zártkörű Facebook-csoportban.

Ha egy inkubátorba tett baba rugdalózik a lokál bejáratánál, aligha nyúlt volna hozzá bármelyik széplélek.

A gyerekkel csak baj van, ugye. Túl sokat fingik, meg van tán valami szülői kötelesség is, közben semmi bulika, és különben is a menhelyi kutya meg a madárpók a menő, nehogymá' családot kelljen nevelni, hisz épp, hogy elmúltak harmincöt évesek, megvan a kulcsra zárható gyerekszobájuk. Anyu mos, főz is estebédet, ami tulajdonképpen nekik a reggeli, és a fodrászt is kifizeti a mama, ha történetesen kékről zöldre kéne a frizurát melírozni. A mellbimbó-pírszinget meg a fater fizette: zsebbe nyúlt a tartásdíj mellé.

Évente többször letördelik a Lánchíd kőkeresztjeit, a sok esetből egy-két hülye külföldi turista akad ugyan, de az elkövetők zöme a mi kutyánk kölyke.
Na ezen kéne gondolkodni.

Happy End: Bernát előkerült, a rendőrségi közleményt alighanem olvasta a tettes is, mert gyorsan megszabadult a "bűnjeltől". A méretes plüss medvét kirakta egy forgalmas utcasarkon, ahol ráleltek, és a rendőrök visszavitték a kávézóhoz. Azóta is ott ül. Várja, hátha vége szakad a nagyvilág elmebajának.